bakker. ez a kérdés kísért... ha valaki tudja a választ, vagy legalábbis rendelkezik valamilyen megoldási lehetőséggel, kérlek, írjon. én eddig még sosem kaptam rá választ, és nem is jöttem rá magamtól sem...
egy gondolat jutott eszembe, ahogy másodszorra is elolvastam: a MÁSIK segítségével. vannak embereink - ha vannak, vagy emberünk -, és ők segíthetnek - azaz mi is nekik. hogy? talán azzal, hogy elfogadnak, s figyelnek érzékeny pontomra. eközben azonban nekem is tudatosítanom kell, hogy ez és ez emlékhez, élményhez, vagy akár sebhez kötődik. Ha seb, akkor igazán nehéz. De szerintem ilyen az ember. Amik rossz emléket idéznek fel, azokat kerüljük: helyeket, szituációkat, helyzeteket, stb... De ezeken mind lehet és kell is szerintem változtatni. Teljes görcsben én sem maradok - még ha nem is tudok teljesen feloldódni, felejteni - de valamennyit nekem is kell (a másik figyelme mellett tehát nekem is meg kell tennem így a magam részét). Így kialakulhat egy olyan kompromisszum, amelyben már otthonosan tudunk (ha akarunk) mozogni mindketten.
Ha nincs emberem épp valamiben, akkor ezeket a kis lépéseket magamban kell megtennem, ami nehezebb, de talán odafigyeléssel és kitartással, s ami a legfontosabb, IDŐt hagyva, sikerülhet...

amiket most leírtam, van, hogy működik. de az igazán nagy sebek eddig környezetemben is látom, hogy élnek, és bennem sem szűntek... nem tudom, erre van-e megoldás - mint az, hogy megbocsátás és felejteni próbálás. egyszer ezt a választ kaptam erre. lehet nem hülyeség. de ez a jövő titka...

Megkockáztatom, hogy a szenvedés, fájdalom pedagógiáját emlegessem (persze könnyü annak okoskodni aki esetleg éppen nem „érintett“ a kérdésben) – A fájdalom ami újból és újból felszaggatja a sebeinket elöbb utóbb rettegésbe torkollik.
Hosszú távon a szkepszis pedig a félelem eleganciája...

Mindenesetre „elengedni“ és nem pusztán elnyomni csak akkor tudom mindazt ami fájó, ha valamiképpen szeretettel tudom elviselni azt ami fáj. Valaki egyszer azt mondta, hogy leggtöbbször nem is maga a „seb sajog“, hanem az kínoz, hogy egy adott esetben, adott személlyel való kapcsolatomban már nem tudok szeretni...

Mèg csak egy idézet Simone Weiltöl
(egy kicsit hosszúra sikerült, de nem akartam kurtítani)

"Amikor kalapáccsal rácsapunk egy szeg fejére, a széles szegfejre mért csapás teljes ereje a szög végébe szalad, s ott egyetlen pontba tömörül, anélkül, hogy bármi is elveszne az ütésbôl. Ha a kalapács és a szög feje végtelenül nagy volna, mindez akkor is hasonlóképp játszódna le. A szög feje a rámért végtelen ütést arra a pontra továbbítaná, melyre hegyével ráhelyeztük.
Ez a szeg -- (testi kínból, lelki nyomorúságból és társadalmi bukásból) -- maga a végsô szerencsétlenség (malheur). Hegyével pontosan rajta áll a lélek középpontján, s a szög feje nem más, mint az idô és tér végtelenjében szétszórt szükségszerûségek summája.

A szerencsétlenség az isteni technika csodája. Egyszerû és fölfoghatatlan eljárás, mely képes a vak erôk minden súlyát és hidegét egy véges teremtmény lelkébe gyûjteni. A végtelen távolság, mely Istent teremtésétôl elválasztja, egyetlen pontba tömörül, hogy átüsse a lélek közepét.
Akivel ez történik, annak semmi része nem lehet a mûveletben. Vergôdik csak, mint az elevenen tûhegyre szúrt pillangó. De kínjain át továbbra is akarhat szeretni, [...] mivel a legnagyobb fájdalom se érintheti a léleknek ama pontját, mely szeretetének irányt szab.

Egyedül azt kell tudni, hogy a szeretet a lélek irányulása és nem állapota. Aki ezt nem tudja, kétségbeeshet a szerencsétlenség elsô érintésére.
Aki azonban szeretetével Isten felé fordulva marad, azt a lelkét átjáró szerencsétlenség odaszegzi magának az univerzumnak a közepére. Ez a világ valódi közepe, mely nincs középen, mert kívül van téren és idôn, mivel maga az Isten. Egy más dimenzió szerint, mely nem tartozik a térhez, se az idôhöz, ez a szeg rést üt a teremtésen, az elsötétült ernyôn keresztül, mely a lelket Istentôl elválasztja.

E csodálatos dimenzió segítségével a lélek, anélkül, hogy megválna a helytôl és a pillanattól, melyben teste vesztegel, átkelhet a tér és idô rengetegén, s eljuthat Isten közelébe." (Simone Weil: Kegyelem és Nehézkedés)

Kedves @Manaslu, Neked tényleg nincs olyan sebed a múltadból, ami így vagy úgy meghatározna a jelenben?

@Takana: Minden elméletet félretéve ti., hogy hogyan kell (kéne) a sebzetsséget kezelni, nekem is rá kellett jönnöm, hogy a múlt fátyla sokat szépít a dolgokon... Ez volt, hogy olyan elemi erövel tört elö ami elött nem áll meg semmi magyarázkodás, nem marad más mint a sírás... (eleinte sok önsajnálattal, aztán csak úgy).
Az, hogy tudom vagy legalábbis sejtem, hogy itt ott mi az ami még ma is meghatároz, nem jelenti, hogy le is tudom tenni azt... csak talán tudatosítva már nincs olyan "hatalma" fölöttem, bejáratott ösvényeken merek néha tudatosan átlépni.
Van aki azt mondja az igazi gyógyulás akkor jött el, ha mindezekért a sebekért hálát tudok adni. Na ez még várat magára... :)