kerdeseink

A katolikusok a misén az áldozás előtt azt imádkozzák, hogy "hanem csak egy szóval mondd". És most már hónapok óta újra és újra felmerül bennem a kérdés: mi az az egy szó, amire várunk?

Neked mi az az egy szó, amitől 'meggyógyul a lelked'?

Ez Mózes válasza a kérdésre, hogy milyen Isten – a vicc szerint…

Egy barátom unszolására én is elolvastam a Viskó című könyvet. Bár nekem összességében kicsit túl amerikai, volt egy-két dolog, ami kimondottan tetszett, és volt, ami elgondolkodtatott. Például megfogalmazódott bennem az a kérdés is, hogy vajon nekem, hogyan jelenne meg Isten. És ami arra vitt, hogy ezt a bejegyzést megírjam: hogy vajon NEKED hogy jelenne meg Isten?

Na, jó, a történethez az is hozzá tartozik, hogy még magamban azon gondolkodtam, hogy nekem azért tuti férfiként, rájöttem, hogy többségében mégis csak nőkben látom meg. (Még Jézust is. – Jézus női arca ;-) ) Így a kérdésem is kiegészült: hogy jelent már meg Neked Isten? (Megjelent már? Megmutatta már Magát Neked?)

Elkezdődött az Advent, és megfogalmazódott bennem a kérdés: mire várunk? Kérdésem elsősorban a keresztényeket érinti. Mások nem nagyon várnak, vagy?

Nekem úgy tűnik, hogy az egyházi liturgián belüli várakozás, a Jézusra való várakozás, vagy inkább a második eljövetelére való várakozás, pont az Adventet megelőző egyházi év végét jellemzi. Vagy számomra ez tükröződött az olvasmányokból. A mostani időszak pedig sokkal inkább mintha emlékezés lenne. Mintha arra emlékeznénk, hogy milyen rossz volt azoknak, akik még csak várták Jézust, akik csak várták a Messiást. És ez az időszak belefut a Karácsonyba, ami meg arra emlékezés, hogy Jézus megszületett, t.i. (min.) 2000 évvel ezelőtt. De akkor mire is várunk? És mire való az Advent, hogy hatásosabb legyen az emlékezés? ;)

olykor találkozom kisgyerekes anyákkal, és manapság már - tanulás végett is - figyelem őket  hogyan fegyelmeznek, vannak, akik szigorúbbak és vannak ’lágyabb szívűek’. És elkezdtem gondolkodni ezen a fegyelmezés-dolgon. Alapjában véve azt gondolom, hogy a nevelés talán legfontosabb pillérei a hitelesség (vagy önazonosság), a következetesség és a szeretet. Ez a három. De ahogy elnéztem ezeket a nőket és anyákat felmerült bennem egy kérdés: hogyan jelenik meg a nőiesség a fegyelmezésben? Mennyire vagy meddig kell következetesnek és szigorúnak lenni, és mikor kell, hogy megessen a szívem a gyereken? Hol a határ a szigor és a keményszívűség között? Egyáltalán a szigor és az anyaság kibékíthető fogalmak? Vagy meddig? Van olyan határ, ahol a fegyelmezés már sérti a nőiességet?

Nemrégiben kezdtem el gondolkodni azon, hogy vajon mit tanít, hogy Istent ilyen mindent látó szemként (is) ábrázolják/juk. És hogy számomra igaziból ez mennyire idegen, és kicsit félelmetes is. Kicsit ilyen "big brother", és ami legjobban zavar, hogy mennyire távolságtartó. Hogyhogy nincs két keze? "Fáradhatatlan lábairól" nem is beszélve... És most egy barátom pont ezt mesélte el - ha jól értettem - hogy vmi híres ember pont emiatt lett ateista. Az ilyen megfigyelő isten miatt. (Hogy is volt pontosan?) Úgyhogy talán nem vagyok egyedül ezzel az idegen érzéssel, vagy? Nektek tetszik? Titeket nem zavar? Mit gondoltok, mit tanítunk a mindent látó szemű Istennel? Mi az, ami pozitív és jó ebben a szimbólumban?

Ázebra posztján (lényegre figyelve) gondolkodva újra felmerült bennem két kérdés. Mindkettő kicsit korábbi már, arra a felejthetetlen időszakra nyúlik vissza, amikor hosszabb időn keresztül haldoklókat ápoltam. Annak előtte azt gondoltam, h álmomban szeretnék meghalni. Azóta viszont inkább az erőszakos haláltól félek, amikor az ember arra koncentrál, h meg ne haljon, mert szeretném 'átélni' a halálom. Úgy képzelem, hogy felszabadító élmény lehet. Az első kérdésem: Te hogy 'szeretnél' meghalni?

Az az igazság, h már sok véleményt, vitát hallottam az eutanáziáról, ezért kicsit fura érinteni ezt a kérdést, elcsépeltnek érzem. Ugyanakkor nem eszmei szempontból akarom felvetni. Személyesen akkor szembesültem először azzal, hogy van-e értelme élni hagyni embereket, mikor olyan betegeket láttam, akik csak feküdtek az ágyban mindenfajta kommunikáció nélkül. Semmi különbség nem volt az alvás és ébrenlét között. Másodjára pedig akkor, mikor egy éjszaka közepén arra kért egy halálos beteg, h "segítsek neki meghalni". Annyi fájdalomcsillapítót és altatót kapott, hogy ha egy kicsit  jobban megnyitom az infúzióját, akkor meghal tőle. Még bő egy hetet élt... Én tudom, hogy miért nem tettem meg, és aztán többet beszélgettünk is erről. Mégis érdekelne, hogy Ti mit gondoltok. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy nagyon érzékeny kérdés, ezért is nem az eszmei része érdekel, hanem sokkal inkább a személyes tapasztalat, személyes állásfoglalás, személyes meggyőződés.

Te, személy szerint mit gondolsz az eutanáziáról? Voltál már olyan helyzetben, mikor döntöttél volna mellette/ellene?

Szerintem a szeretet azt (is) jelenti, hogy a másik önmaga lehet. A másik elfogadását jelenti. Ha valaki szeret engem az számomra azt jelenti, hogy 'bármi kiderülhet rólam'. Azt, hogy szabadon lehetek önmagam. Nem kell másnak lennem. És ha mégis más akarok lenni, akkor a másik iránti szeretetből akarok más lenni, és nem elvárásból. Ez a szeretet, de mi van a szerelemmel?

A szerelem a másikat akarja. Azt akarja, hogy a másik meg őt akarja, hogy együtt legyenek stb-stb. Aztán az embernek mégis meg kell tanulnia elengednie a vágyait. Talán még azt is meg kell engednie a másiknak, hogy ő ne legyen szerelmes, de ha mégis szerelmes, akkor is le kell mondani egy csomó mindenről, persze apróságokról (vagy olykor nem annyira). És aztán egyszer csak felmerül a kérdés, mi marad a szerelemből? Az ember megtanul szabadságot adni a másiknak, hogy önmaga legyen, a saját vágyaival, és megtanulja nem akarni a másikat, hanem szabadon engedni. Szerelem ez még? Vagy csak az én fogalmi rendszeremben ilyen akarnok a szerelem? Mi lesz a szerelemből, ha elkezd lemondani? Van olyan, h szerető szerelem?

kiderült már rólam, hogy nő vagyok?...

előjáróban: nálam a pasi szó egyáltalán nem negatív, sőt... Lazább, élettelibb és életközelibb, mint a férfi szó. Kérdésem pedig nem bántó, csak esetleg nem megszokott...

Szerintetek milyen szexuális kisugárzása van (volt) Jézusnak? Úgy értem vannak, akiknek nagyon erős szexuális kisugárzásuk van, és vannak, akiket ismerve olykor csodálkozom, hogy hogy lehet gyereke... ;) És azt se mondanám, hogy a kor vagy az életállapot a legmeghatározóbb. Persze biztos változik idővel, de ha belegondolunk Jézusnak annyira nem volt ideje megöregedni. (Hogy az azóta eltelt idővel mi van, azt majd egy másik kérdésben...)

Szóval a kérdés: mi a tapasztalat, elgondolás milyen szexuális kisugárzása van/volt Jézusnak?

Személyes tapasztalatom is, de eddig úgy tűnt mások is küszködnek ezzel vagy hasonlóval. Kérdésem a múltról és a jelenről szól: hogyan lehet, tudod elengedni mindazokat az élményeket, emlékeket, sebeket, melyek megkötnek a jelenben?

Mikor megfogalmazódott bennem a kérdés, leginkább a párkapcsolatra vonatkozott. Találkoztam már olyanokkal, akik nem tudtak új párkapcsolatot kezdeni, mert nem bírtak túllépni az előzőn, vagy féltek újra bizalommal lenni. Nekem a személyes tapasztalatom inkább, h vannak mondatok, amiktől összeugrik a gyomrom, pedig a jelennek semmi köze ehhez…

Hogy leültem megírni ezt a kérdést, beláttam, h nem szabadna csak a (pár)kapcsolatokra szűkíteni. Leírom általánosabban is, hogy bárki szabadon hozzá merjen szólni! ;) Íme akkor még egyszer: hogyan bocsátod meg, engeded el a múltad, a sebeid vagy fájdalmaid, hogy ne határozzon meg, ne determináljon a jelenben?

Nemrégiben találkoztam valakivel, aki valami olyasmit mondott, hogy a boldogság az nem "környezeti adottság", hanem egy szemléletmód, ahogyan mindent látunk. Aztán a minap kényszermunkára ítéltek, és egy üzemben dolgoztam két napot. És találkoztam egy lánnyal. Elárulta, hogy 19 éves, mire én - talán, mert őszintén érdekelt - megkérdeztem, hogy boldog 19 éves-e. Válasza nagyon meglepett. Azt mondta: nem! Akkor hirtelen nem mertem, aztán nem volt érkezésem tovább kérdezgetni...

Tudom, már kérdeztem békéről, szabadságról, most pedig ezen gondolkodom: mit jelent boldognak lenni? Neked mit jelent? Te boldog vagy?

Ti mit tennétek, ha világossá válna számotokra, hogy pusztán néhány napotok, max egy-két hetetek van hátra az életből? A napokban több csoportot is vezettem külföldön, s az egyikben volt egy középkorú hölgy, akinek már hosszú ideje elhúzódó rákos daganata van, s ráadásul legutóbb már néyszeres áttétet diagnosztizáltak nála. Nagy hatással volt rám az illető jelenléte, ahogyan beszélt, ahogyan figyelt másokra... Azon kívül, hogy a hosszabb gyaloglásokkor szüksége volt egy tolókocsira, nemigen lehetett észrevenni, hogy halálos beteg. Mégis, nemcsak ő maga, de mindenki körülötte tisztában volt azzal, hogy bármikor beköszönthetnek az utolsó fázis napjai. Nagymamám csontrákban halt meg tíz évvel ezelőtt, tehát nem először kerülök közel ilyen élethelyzethez, mégis ennek a középkorú hölgynek a jelenléte sajátosan hatott rám. Minden, ami mostani életszakaszomban foglalkoztat, egészen új fénybe került (mondhatnám, hogy valamilyen szinten relativizálódtak, de talán nem ez a legjobb kifejezés).

Egyik barátom testvére alkoholbeteg volt, s a mája vitte el. Amikor megtudta, hogy kb egy hete van hátra, elkezdte felhívni az ismerőseit, hogy valamennyiükkel kiengesztelődjön. Akkoriban ez az epizód is megérintett, főleg, hogy az illető egyáltalán nem volt vallásos.

A kérdés talán túl hipotetikus, de érdekel, hogy szerintetek ti mit tennétek, ha kiderülne, hogy egy-két héten belül el kell köszönnötök attól a valmitől, amit életnek nevezünk.

van igazi belső béke őszinte belső szabadság nélkül?

Volt már olyan élményed, vagy csináltál már olyat, hogy volt valaki, aki a barátod/szerelmed kezdett lenni, azaz számodra fontos és egyre inkább közvetlenné váló kapcsolatban voltatok, de még csak az elején, csak ilyen ismerkedősdi, és elmondtál vmit, ami nagyon fontos is, komoly is, és azt érezted, hogy a másik nem érti, és hiába minden, de a kapcsolatotok, barátságotok még nem bírja meg, és akkor visszavontad, mondjuk elütötted egy poénnal. Csináltál már ilyet? Vagy Veled csináltak már? Mi a véleményed, tapasztalatod, elgondolásod róla?

Szabad olyat elmondani, ami még túl sok az adott szituációban? Mi a fontosabb ilyen helyzetben, mondjuk, ha valaki rákérdez, az őszinteség vagy a barátság?

Te mit csinálnál?

mi alapján gondolod valakiről, hogy ő az Ő? van olyan, ami hiába ha minden más oké is, de ha az nincs meg benne, akkor nem 'játszik tovább'?

Te már megtaláltad Őt? Volt már legalábbis, hogy azt érezted: "Igen, Ő az!"?

szerintetek mit jelent szerelmesnek lenni? honnan tudod, hogy szerelmes vagy-e?

és szerintetek milyen a szex szerelem nélkül? egyáltalán Te szexelsz/szexelnél szerelem nélkül?